A KOLTÓI BAPTISTA GYÜLEKEZET ZENEKARÁNAK 25. ÉVES JUBILEUMA
„Sámuel pedig vett egy követ, és felállítá Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Ur!” I. Sámuel 7.12.
1994. OKTÓBER 30.
Nem lehet krónikának nevezni azt, amit itt felolvasok. Eddig egyikünknek sem jutott eszébe, hogy feljegyezze, kronologikus sorrendbe mindazt, ami kis közösségünkben történt, vagy történik. Hátha a mai megemlékezés ösztönözni fog valakit arra, hogy ezt megtegye. Huszonöt év nem nagy idő. A történelemben egy perc, az örökkévaló¬ságban talán nem is létezik. De a mi rövid emberi életünkben sokat jelent s most letesszük az idő és az időtlenség örökkévaló Urának kezébe az elmúlt huszonöt évet s Tőle várjuk az elkövetkezendőket. A zene szeretete mindig létezett a koltói gyülekezetben, megalakulást követő harmincas-negyvenes években, a nehézkes közlekedési lehetőségek ellenére, sokkal élénkebb volt a kapcsolat más közösségekkel, mint a mi autón száguldozó korunkban. Az akkori fiatalok, többnyire az apostolok lován, bejárták Szatmár, Szilágy, sőt a távolabbi Bihar megye nagyobb lélekszámú, fejlettebb gyülekezeteit, ahol zenekarok, énekkarok működtek.
Fúvószenekart próbáltak alakítani, a hangszereket is beszerezték, ám megfelelő szakmai irányítás hiányában, nem sikerült a tervet megvalósítani. De nem adták fel. Tudva, hogy Isten dicséretének szerves része a zene, magánúton, másoktól lesve el a tudnivaló alapfogalmakat, harmóniumon, hegedűn, akkordeonon tanultak játszani. Énekkart szerveztek, ami több évig működött.
Az ötvenes évek végén erősödő, a politikai rendszerből eredő nyomás kihatással volt a gyülekezeti életre is. Az összejövetelek időpontja és időtartama korlátozva lett. Az akkori második generáció, a családalapítás a megváltozott életforma gondjai közt, elvesztette eredeti lendületét, lelkesedését, hozzáállási kedvét. Az ifjúsági órák tartalmatlanabbá lettek, vagy teljesen elmaradtak. Mind többen látták be, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Ilyenformán, a hatvanas évek második felében, egy kis létszámú csoport előkereste elfelejtett hangszereit, hogy változatosabbá próbálja tenni az ifjúsági órákat.
„Kész az én szívem, oh Isten, hadd énekeljek és zengedezzek; Serkenj fel te lant és hárfa, hadd keltsem fel a hajnalt!" A csoport tagjai voltak: Kovács Ferencz, Kádár Ferencz, Móré Sándor és az akkor felserdült harmadik generációból hozzájuk csatlakozó Téglás Lajos. Ez a minizenekar, bár kevés szakmai tudással, de annál nagyobb lelkesedéssel, próbálta dicsérni az Urat. Az első alapkő letétetett.
Ugyanebben az időszakban megjelent a koltói gyülekezetben Balla Sándor, a Szilágyballai gyülekezet volt tagja, aki Felső Bányára költözve, többször meglátogatta közösségünket. Családtagjaival együtt elhoztak fúvós hangszereiket, maradandó élményt szerezve a hallgatóságnak.
Mindez arra ösztönözte a gyülekezet tagjait, hogy a lélekszámhoz viszonyítva nagy fiatalságból, zenekart szervezzenek. Tekintettel arra, hogy az ifjúság inkább lányokból, mint fiukból állt, a "szülői bizottság", a leendő szervező- és tanító karmesterrel, Ballá Sándorral, egyetértésben, egy pengetős zenekar mellett döntött.
Nagy lelkesedéssel állt ás ügy mellé Balogh Mihály, gyülekezeti tag, biztatva, bátorítva a kételkedőket, lelket verve a nehezebben mozdulókba. Munkájával kiérdemelte a "zenekar alapító elnöke címet. Elköltözött már közülünk a mennyei zenekarba, de róla is megemlékezünk ez ünnep alkalmából.
Elhatároztatott: az 1969-es nyári vakáció elmarad; az iskolapadból alig szabadult nebulók tovább folytatják a tanulást. Az iskolai zene ¬nagyon felületes volt, így az alapfogalmakkal kellett kezdeni. Huszonöt év nem nagy idő. Egy negyedszázad. Egy ifjúkor. De a visszapillantó tükörben az út eleje már-már ködbe vész. Szinte homályosan látom akkori apróbb-nagyobb gyermek-magunkat, amint félve kíváncsian ülünk be a padokba, Sanyi bácsi elé, hogy megtanuljuk szóra bírni azokat a furcsa hangszereket, amilyeneket a legtöbben nem is láttak addig.
Közben a szülők költségvetését is próbára tette az esemény. Egy-egy család két-három-négy hangszert is meg kellett vásároljon. És folyt a tanulás. Eleinte két-három alkalommal egy héten, később, ahogy közeledett az ősz s vele a megmérettetés, minden nap. A puha ujjakat vérig sértették a kemény acélhúrok, sokan elfáradtak, elcsüggedtek néha, de hála a nagy Karmesternek, senki sem állt félre, nem „akasztotta fűzfára a hangszerét".
Csatlakoztak idősebbek, „régi zenészek” is a fiatalokhoz, akik nem szégyelltek beülni a gyerekek közé, együtt tanulni velük. Á kemény munka lassanként meghozta az első eredményeket is. Nagy ünnep volt, amikor legelőször megszólalt az istentiszteleten a zenekar. Az ujjak még bukdácsoltak, be-becsúszott egy-egy illetéktelen hang vagy akkord, de már zene volt. Szeptember 14.-ére tűzték ki az avató ünnepséget, ami meg is történt sok-sok vendéggel, sok örömmel, áldással.
„Jó dolog dicsérni az Urat és éneket mondani a te nevednek, óh Felséges!"
“Tíz húrú hegedűvel és lanttal, hárfán való zengedezéssel."
Az alapító tagok a következők voltak: Balla Sándor szervező- és tanító karmester, Kovács Ferencz, Kovács Gabriella, Kovács József, Kádár Ferencz, Kádár Magdolna, Kádár János, Kádár Judit, Móré Anna, Móré Pál, Móré Margit, Téglás Imre, Téglás Judit, Téglás Lajos, Koncsárd Ibolya, Papp Mária, Papp Sándor, Téglás Éva, Móré Sándor, Tar Anna, Balogh Mihályné, Balla Vilmos és Balogh Mihály, alapító elnök.
Az avatási ünnepéllyel nem lett vége a tanulásnak. Az első huszonkét egyszerűbb zenedarab mellé, egymásután sorakoztak fel az igényesebb gyakorlatot követelő zeneszámok. A régi tagok mellé újak
kerültek a felnövő fiatalok közül. A zenészek énekelni is megtanultak, együttes ének-zenekarrá bővült. Sajnos, a bajok sem kerülték el kis csapatunkat. Többen kiváltak sorainkból, más helységben alapítottak családot, elhagyták a gyülekezetet, vagy elköltöztek az örök hazába –Kovács Ferencz és Balogh Mihály.
Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön."
Emlékezünk.
„Mindeddig megsegített minket az Úr.”
Elnézzük huszonöt év előtti önmagunkra a már-már sárguló fényképen. „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”
Legtöbben mintha fiaink, vagy unokáink látnánk, akik mellénk és a helyünkbe lépnek lassan.
Ma Költői Baptista Gyülekezet zenekara huszonkét tagot számlál. Ezekből öt az alapító, a többi az elmúlt években csatlakozott zenész.
„Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain.
És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nekünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá. Ámen!
Koltó 1994. október 30.
„Sámuel pedig vett egy követ, és felállítá Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Ur!” I. Sámuel 7.12.
1994. OKTÓBER 30.
Nem lehet krónikának nevezni azt, amit itt felolvasok. Eddig egyikünknek sem jutott eszébe, hogy feljegyezze, kronologikus sorrendbe mindazt, ami kis közösségünkben történt, vagy történik. Hátha a mai megemlékezés ösztönözni fog valakit arra, hogy ezt megtegye. Huszonöt év nem nagy idő. A történelemben egy perc, az örökkévaló¬ságban talán nem is létezik. De a mi rövid emberi életünkben sokat jelent s most letesszük az idő és az időtlenség örökkévaló Urának kezébe az elmúlt huszonöt évet s Tőle várjuk az elkövetkezendőket. A zene szeretete mindig létezett a koltói gyülekezetben, megalakulást követő harmincas-negyvenes években, a nehézkes közlekedési lehetőségek ellenére, sokkal élénkebb volt a kapcsolat más közösségekkel, mint a mi autón száguldozó korunkban. Az akkori fiatalok, többnyire az apostolok lován, bejárták Szatmár, Szilágy, sőt a távolabbi Bihar megye nagyobb lélekszámú, fejlettebb gyülekezeteit, ahol zenekarok, énekkarok működtek.
Fúvószenekart próbáltak alakítani, a hangszereket is beszerezték, ám megfelelő szakmai irányítás hiányában, nem sikerült a tervet megvalósítani. De nem adták fel. Tudva, hogy Isten dicséretének szerves része a zene, magánúton, másoktól lesve el a tudnivaló alapfogalmakat, harmóniumon, hegedűn, akkordeonon tanultak játszani. Énekkart szerveztek, ami több évig működött.
Az ötvenes évek végén erősödő, a politikai rendszerből eredő nyomás kihatással volt a gyülekezeti életre is. Az összejövetelek időpontja és időtartama korlátozva lett. Az akkori második generáció, a családalapítás a megváltozott életforma gondjai közt, elvesztette eredeti lendületét, lelkesedését, hozzáállási kedvét. Az ifjúsági órák tartalmatlanabbá lettek, vagy teljesen elmaradtak. Mind többen látták be, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Ilyenformán, a hatvanas évek második felében, egy kis létszámú csoport előkereste elfelejtett hangszereit, hogy változatosabbá próbálja tenni az ifjúsági órákat.
„Kész az én szívem, oh Isten, hadd énekeljek és zengedezzek; Serkenj fel te lant és hárfa, hadd keltsem fel a hajnalt!" A csoport tagjai voltak: Kovács Ferencz, Kádár Ferencz, Móré Sándor és az akkor felserdült harmadik generációból hozzájuk csatlakozó Téglás Lajos. Ez a minizenekar, bár kevés szakmai tudással, de annál nagyobb lelkesedéssel, próbálta dicsérni az Urat. Az első alapkő letétetett.
Ugyanebben az időszakban megjelent a koltói gyülekezetben Balla Sándor, a Szilágyballai gyülekezet volt tagja, aki Felső Bányára költözve, többször meglátogatta közösségünket. Családtagjaival együtt elhoztak fúvós hangszereiket, maradandó élményt szerezve a hallgatóságnak.
Mindez arra ösztönözte a gyülekezet tagjait, hogy a lélekszámhoz viszonyítva nagy fiatalságból, zenekart szervezzenek. Tekintettel arra, hogy az ifjúság inkább lányokból, mint fiukból állt, a "szülői bizottság", a leendő szervező- és tanító karmesterrel, Ballá Sándorral, egyetértésben, egy pengetős zenekar mellett döntött.
Nagy lelkesedéssel állt ás ügy mellé Balogh Mihály, gyülekezeti tag, biztatva, bátorítva a kételkedőket, lelket verve a nehezebben mozdulókba. Munkájával kiérdemelte a "zenekar alapító elnöke címet. Elköltözött már közülünk a mennyei zenekarba, de róla is megemlékezünk ez ünnep alkalmából.
Elhatároztatott: az 1969-es nyári vakáció elmarad; az iskolapadból alig szabadult nebulók tovább folytatják a tanulást. Az iskolai zene ¬nagyon felületes volt, így az alapfogalmakkal kellett kezdeni. Huszonöt év nem nagy idő. Egy negyedszázad. Egy ifjúkor. De a visszapillantó tükörben az út eleje már-már ködbe vész. Szinte homályosan látom akkori apróbb-nagyobb gyermek-magunkat, amint félve kíváncsian ülünk be a padokba, Sanyi bácsi elé, hogy megtanuljuk szóra bírni azokat a furcsa hangszereket, amilyeneket a legtöbben nem is láttak addig.
Közben a szülők költségvetését is próbára tette az esemény. Egy-egy család két-három-négy hangszert is meg kellett vásároljon. És folyt a tanulás. Eleinte két-három alkalommal egy héten, később, ahogy közeledett az ősz s vele a megmérettetés, minden nap. A puha ujjakat vérig sértették a kemény acélhúrok, sokan elfáradtak, elcsüggedtek néha, de hála a nagy Karmesternek, senki sem állt félre, nem „akasztotta fűzfára a hangszerét".
Csatlakoztak idősebbek, „régi zenészek” is a fiatalokhoz, akik nem szégyelltek beülni a gyerekek közé, együtt tanulni velük. Á kemény munka lassanként meghozta az első eredményeket is. Nagy ünnep volt, amikor legelőször megszólalt az istentiszteleten a zenekar. Az ujjak még bukdácsoltak, be-becsúszott egy-egy illetéktelen hang vagy akkord, de már zene volt. Szeptember 14.-ére tűzték ki az avató ünnepséget, ami meg is történt sok-sok vendéggel, sok örömmel, áldással.
„Jó dolog dicsérni az Urat és éneket mondani a te nevednek, óh Felséges!"
“Tíz húrú hegedűvel és lanttal, hárfán való zengedezéssel."
Az alapító tagok a következők voltak: Balla Sándor szervező- és tanító karmester, Kovács Ferencz, Kovács Gabriella, Kovács József, Kádár Ferencz, Kádár Magdolna, Kádár János, Kádár Judit, Móré Anna, Móré Pál, Móré Margit, Téglás Imre, Téglás Judit, Téglás Lajos, Koncsárd Ibolya, Papp Mária, Papp Sándor, Téglás Éva, Móré Sándor, Tar Anna, Balogh Mihályné, Balla Vilmos és Balogh Mihály, alapító elnök.
Az avatási ünnepéllyel nem lett vége a tanulásnak. Az első huszonkét egyszerűbb zenedarab mellé, egymásután sorakoztak fel az igényesebb gyakorlatot követelő zeneszámok. A régi tagok mellé újak
kerültek a felnövő fiatalok közül. A zenészek énekelni is megtanultak, együttes ének-zenekarrá bővült. Sajnos, a bajok sem kerülték el kis csapatunkat. Többen kiváltak sorainkból, más helységben alapítottak családot, elhagyták a gyülekezetet, vagy elköltöztek az örök hazába –Kovács Ferencz és Balogh Mihály.
Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön."
Emlékezünk.
„Mindeddig megsegített minket az Úr.”
Elnézzük huszonöt év előtti önmagunkra a már-már sárguló fényképen. „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.”
Legtöbben mintha fiaink, vagy unokáink látnánk, akik mellénk és a helyünkbe lépnek lassan.
Ma Költői Baptista Gyülekezet zenekara huszonkét tagot számlál. Ezekből öt az alapító, a többi az elmúlt években csatlakozott zenész.
„Láttassék meg a te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain.
És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nekünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá. Ámen!
Koltó 1994. október 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése