Jelenések magyarázat

Borzási István   A 11. rész egymástól világosan megkülönböztethető két szakaszra oszlik. Az első szakasz (1–14) a templom megmérésének szimbolikus cselekményéről és Isten két tanújának sorsáról, a másik a hetedik trombitaszót követő mennyei jelenésekről szól (15–19).
Jel. 11,1–14. A templom megmérése, Isten két tanúja. A látnok jelképes prófétai cselekvésre kap felhívást. Egy mérőnádat kap, hogy „mérje meg” az Isten templomát, az oltárt és a benne imádkozókat (v.). A cselekmény valóban jelképes, hiszen a templomot és az oltárt még meg lehet mérni hosszmértékkel, de a templomban imádkozókat nem. A mérés itt a felmérés, egyben a megőrzés, védelem jelképe. Akit az Isten számon tart, azt megőrzi. A cselekmény ószövetségi ősképéül Ez 40:3kk.-ben olvasható leírás szolgál. A két történet között azonban nemcsak formális, hanem lényeges tartalmi különbség is van. Ez könyvében egy angyal méri meg a templomot, hogy a mérés az új templom alaprajzául szolgáljon. Itt nincs szó új templomról. Az új Jeruzsálemnek nem lesz temploma (Jel 21:22). A jeruzsálemi templomról van szó tehát, de jelképes értelemben. A 8. v.-ben olvasható pneumatikós világosan utal arra, hogy mindaz, amit János itt Jeruzsálemről mond, képesbeszéd, „lelkileg” és nem szó szerint értelmezhető. A látnok az apokaliptika stílusához hűen olykor allegorizáláshoz és pneumatikus exegézishez folyamodik. A látomás tartalma a következő: Jóllehet, a pogányság az utolsó időkben mindent eláraszt, még a legszentebb helyekre is betör, de Isten megőrzi azokat, akik az ő
templomában, az ő egyházában, neki hűen szolgálnak. Az apostoli levelek is gyakran nevezik az egyházat Isten templomának (vö. 1Kor 3:16; 2Kor 6:16; Gal 2:26; Ef 2:19kk.; 1Pt 2:25). Annak a váradalomnak, hogy Isten az utolsó időben megőrzi a templomot és a bennelévőket; megvan az apokaliptikus elődje. Kr. u. 70-ben a zsidó-római háború idején a zelóták legradikálisabb és legfanatikusabb csoportja erőddé alakította át a templomot. Egy apokaliptikus váradalom alapján – amelyről Josephus történetíró tudósít – azt remélték, hogy a rómaiak csak a templomig juthatnak el, a templomot már nem vehetik be, mert az Isten védelme alatt áll. Sőt, ha az ellenség eljut a templomig, megjelenik a Messiás, és elpusztítja. Ez az apokaliptikus váradalom nem teljesedett be. Most János isteni ígéretet közöl mindazokkal, akik az élő Isten templomában, az anyaszentegyházban szolgálnak. Az utolsó idők katasztrófákkal és történeti ítéletekkel teljes első felében (42 hónap, 3 és fél év), ha szenvedéseken keresztül is, de megtartatnak Isten országa számára, az örök életre. Isten két tanúja prófétai küldetéssel lép fel. A zsákruha azt jelenti, hogy bűnbánatra; megtérésre hívó prédikációt kell szólniuk (vö. Jón 3:5; Mt 11:21). Küldetésük ideje 1250 nap, ami 42 hónappal, illetve három és fél évvel egyenlő. Feladatuk az eschaton katasztrófákkal teljes idejére, első felére terjed ki. A látnokhoz szóló hang, Isten vagy Krisztus hangja, Zakariás próféta szavaival „két olajfa és két gyertyatartó” névvel illeti a két tanút, akik „a föld Ura előtt állanak” (vö. Zak 4:3.11–14). Zakariás Izráel királyáról és főpapjáról, a két felkentről mondja azt a próféciát, akiktől várja Izráel helyreállítását. A papi tradícióban volt egy olyan váradalom, hogy az idők végén két messiás (felkent), egy főpap – és egy királymessiás állítja helyre Izráelt. Ez a hagyomány is részben Zakariás próféciáján alapul. Itt azonban nem lehet szó erről, mert a Jel írója számára a Messiás már eljött. Sokkal inkább az az apokaliptikus hagyomány áll a két tanú képe mögött, hogy az utolsó időkben a Messiás előfutáraként Illés és Mózes megjelennek. Itt Elias redivivus és a Moses redivivus Krisztus visszajövetelének az előfutáraiként megtérésre hívják fel Izráelt, és a népeket (vö. Mal 3:23kk.; Sirach 48:10; Deut 18:15; Mk 9:4). A nekik adott hatalom Illés és Mózes történeti alakjára emlékeztet. Van hatalmuk arra, hogy tűzzel emésszék meg azokat, akik meg akarják akadályozni őket küldetésük véghezvitelében, van hatalmuk büntető ítéleteket bocsátani a földre, mint ahogyan Illés „bezárta az eget”, hogy ne essen eső, és Mózes vérré változtatta a vizet, hogy kényszerítse a fáraót Izráel elbocsátására (vö. 2Kir 1:10; JSir 4:13; 1Kir 17:11; Lk 4:25; Jak 5:17; 2Móz 7:17.19kk.). De a két tanúnak is szenvednie kell és meg kell halnia a bizonyságtételért, mint ahogyan a próféták és Krisztus apostolai is szenvedtek, és vértanúhalált haltak, követve Urukat (vö. Mt 10:24–25). A szolgálatuk befejezése után az alvilágból feljövő „fenevad” harcol ellenük, legyőzi és megöli őket. Az apokaliptikában a fenevad az utolsó időkben a gonosz, a sátán megszemélyesítője, a keresztyén apokaliptikában pedig az Antikrisztus. A két tanú holttestét meggyalázza a fenevad, mivel temetetlenül hagyja (vö. Jer 8:2; 2Makk 5:10). Holttestük a „lelki értelemben vett” Sodoma és Egyiptom utcáin van kitéve látványosságra. Azt is megtudjuk, ahol „az ő Uruk is megfeszíttetett” (8. v.). Sodoma a gonoszság, Egyiptom a megkeményedés és konokság megtestesítője. Ez a város Jeruzsálem, Krisztus és tanúi szenvedésének és vértanúságának színhelye. A világ népei három és fél nap (szent hetes szám vészthozó fele) szemlélik holttestüket. Olyan nagy az öröm likvidálásuk miatt, hogy az emberek ajándékokat küldenek egymásnak afeletti örömükben, hogy véglegesen megszabadultak a megtérésre hívó szótól, nincs többé, aki az ige hirdetésével, és nevelő ítéletekkel bűneikre, az ítéletre, Istenre figyelmeztesse és Krisztushoz hívja őket (10–11 v.). A kárörvendező ujjongásnak azonban hamar végeszakad, amikor a két tanú feltámad. Az öröm félelembe csap át, mert Isten bizonyságot tesz tanúi mellett, hatalmas szavával a mennybe hívja
őket. Illés és Mózes mennybemeneteléről tud a bibliai, ill. a zsidó irodalom (2Kir 2:11; Mózes mennybemenetele). A két tanú mennybemenetele az előbbiekkel ellentétben az egész világ szeme láttára történik. A két tanú mennybemenetele után támadt földrengésben a város, tehát Jeruzsálem tizedrésze összedűl és hétezer főnyi embertömeg pusztul el. Ez a szám a templom pusztulása előtti Jeruzsálem lakosságának kb. egy tized része lehetett. Fontos megjegyzés, hogy a város megmaradt lakossága ezek után megtért (13 v.). A magyarázók jelentős része kapcsolatba hozza ezt a próféciát azzal a váradalommal, hogy Krisztus visszajövetele előtt a testi Izráel megtér (vö. Mt 23:39; Róm 11:25kk.). Ez az emberi történetben utolsó lehetőség a megtérésre. Ezekkel az eseményekkel a második jaj által jelzett események elmúltak. Ezután jön a harmadik jaj, amely az eddigieket felülmúló ítéleteket és katasztrófákat vezet be. Egyes exegéták szerint a 1–14 versekben jelzett város Róma, és két tanú Péter és Pál apostol. Ezt a megoldást a 8. versben lévő világos utalás lehetetlenné teszi, ui. az a hely, ahol Jézus „megfeszíttetett” csak Jeruzsálem lehet.
Jel. 11,15–19. A hetedik trombitaszó. A jövendölés szerint a hetedik trombitaszó napjaiban teljesedik be az „Isten titka”, Isten üdvözítő terve (vö. 10:7). A hetedik trombitaszó által kiváltott események előtt egy pillanatra újra megnyílik Isten mennyei szentélye a látnok előtt. A mennyben hangok támadnak. Ezek a hangok a mennyei lények doxológiájának, Isten dicsőítő himnuszának hangjai. A doxológia előbb múlt időben szól Isten és Krisztus végleges uralmáról (15. v.). Az eljövendő dolgok múltban való elbeszélése, a prófétai bizonyosság jele (vö. 7:9–17; 10:7). A huszonnégy vén, az angyali fejedelmek főpapi rendje hálaadással dicsőíti Istent azért, hogy magához vette az uralmat. Az apokaliptikus gondolkodás szerint Isten ugyan „mindenható”, de a föld a bűn miatt nem Isten, hanem a gonosz jelenlétében él, és közvetlen hatása alatt áll. Most Isten magához ragad minden hatalmat, kiküszöböli a gonoszt a világból, egyedül az ő szeretetének uralma érvényesül. A 18. v. elsorolja azokat az eseményeket, amelyeknek még az új teremtésig jönniük kell: A pogányok támadása (19:17–21), a halottak megítélése (20:11kk.), a szentek megjutalmazása (20:4kk.), az ellenség megsemmisítése (20:10). A douloi, prophetai, hagioi, phoboumenoi, mikroi, megaloi nem a hívők kategóriáit jelenti, hiszen ezek a tois doulois sou fogalmában benne foglaltatnak, hanem mindazokat, akik különböző utakon és módokon Isten hitvalló bizonyságtevői voltak. Ezek is elveszik jutalmukat. Isten mennyei templomának a megnyílása és a szövetség ládájának megjelenése eschatológiai esemény. A szövetség ládája az első templom pusztulásakor elveszett, apokaliptikus váradalom szerint az utolsó időkben meg fog jelenni (2Makk 2:8). Itt azonban nem a földi szövetségládáról, hanem a mennyei előképéről van szó. Isten a szövetségben foglalt ígéreteit beteljesíti, tervét világmegváltásra véghez viszi. A mennyei szentély feltárulása azt jelenti, hogy a további események is a mennyből irányíttatnak. Isten világkormányzó hatalma viszi a világot a végső beteljesedés felé akkor is, ha ezt a gonosz támadó dühe olykor eltakarni látszik.Jel. XIV. RÉSZ A Jel könyve a 14. résszel éri el csúcspontját. Háromszor hét látomás vezet hozzá (6–13:18), és háromszor hét látomás következik utána az új ég és új föld eljöveteléig (15–21:5). A 14. rész tartalma a keresztyén eschatológiai reménység legfőbb váradalma, az Emberfia eljövetele.
Jel. 14,1–5. A Bárány és kísérete a Sion hegyén. A 13. részben olvasható rettenetes kísértések és próbák láttán felvetődik a kérdés: Ki állhat meg a hitben (vö. 6:17; 7:1–8)? A ki nem mondott, de jelenlevő és némán szorongató kérdésre a látnok egy új látomásban kap feleletet. János hirtelen a Bárányt látja a Sionon, az üdvözültek sokaságának körében. A Sion hegye, amelyen Jeruzsálem épült, a hagyományos zsidó váradalom szerint az a hely, ahol a Messiás meg fog jelenni népe megmentésére az ítélet tartására (Jóel 3:4; 4Ezsd 13:35). Ez a hely, a Sion hegye az üdvözültek megőrzésének a helye. Nyilvánvalóan nem a földrajzi értelemben vett Jeruzsálemről, hanem a mennyeiről van szó. Az üdvözültek száma száznegyvennégyezer. Ezek, az igaz Izráel tizenkét törzséből elpecsételtek (vö. 7:4kk.); akik nem vették fel a fenevad bélyegét, hanem a Báránynak és az ő „Atyjának neve volt felírva homlokukra” (1. v.). Ez azt jelenti, hogy elidegeníthetetlenül, örökre az Istenéi lettek. Isten és a Bárány és istennépe elválaszthatatlanul együvé tartoznak. A nagy vizek hangja és a mennydörgés a Bárány méltóságát és fenségét jelzi (vö. 1:15; 19:6; vö. 4:5; 8:5; 11:19). János ezzel egyidőben hárfák hangját hallja. A kithara a zsoltáríró hagyományos hangszere, istentiszteleti. hangszer (vö. 5:8). Ezen a mennyei istentiszteleten énekelt himnuszokat csak Krisztus választottai érthetik meg. Isten trónjának említése, amely előtt az istentisztelet folyik, utal arra, hogy az ének tartalma hasonló lehet az 5. részben olvasható himnuszokhoz, amelyeket az angyalok énekeltek. Csak a 19:1–10-ben olvashatunk újra olyan himnikus szövegeket, amelyek közlik az üdvözültek győzelmi énekét. A manthanein János irataiban az akouein korrelatív fogalma vö. Jn 6:54. Aki Isten beszédét hallja és megtanulja, megérti, elfogadja, az a Krisztusé. Ezek azok, „akik megvásároltattak a földről”, akiket a Bárány
áldozata által megváltott a bűnből és magáévá tett (vö. 5:9). A Bárány győzelme már hitben látható, az üdvözültek éneke hitben hallható, akkor is, ha a földi egyház teljes mélységében nem tudja azt megérteni. A 4–5. versekben a száznegyvennégyezer jellemzésében a 7:1–8-hoz képest új vonások jelentkeznek. Kétség nélkül mindkét helyen ugyanarról az üdvözült, választott seregről van szó, amelyik el van pecsételve Istennek. Itt azonban azt olvassuk, hogy „ezek azok, akik nőkkel nem szennyezték be magukat” (4. v.). Látszólag bizonyos aszketikus irányzatok érvényesüléséről van szó ebben a jellemzésben (vö. 1Kor 7:1.😎. Az ouk emolynthésan annak a jellegzetes kifejezése, hogy a jelzettek szexuális kicsapongásoktól mentesek, a parthenoi szó pedig a teljes nemi megtartóztatásra utal. A Jel könyve és az Újszövetség egészébe azonban nem illeszthető be az a nézet, hogy az üdvözültek eschatológikus gyülekezete csak nőtlen férfiakból állhat. Ennek a helynek a megértéséhez segítségül kell hívnunk az egész bibliai kijelentés-történetet. A prófétáknál gyakran olvasható, hogy ezek az Istentől való elfordulást és bálványozást paráznaságnak, fajtalanságnak nevezik (vö. Hós 2:14–21; Jer 2:2–6). Maga a Jel könyve is ismeri ezt a fordulatot (14:8; 17:2.4; 18:3.9; 19:2). Ennek az ellentétével is találkozunk a Szentírásban: az egyház, Krisztus jegyese, tiszta szűz (2Kor 11:2). Mivel a Jel 13-ban éppen a bálványozás kisértéséről és a hamis istentiszteletben való részvétel próbájáról van szó, kézenfekvő üdvtörténeti magyarázat, hogy a száznegyvennégyezer nem aszkéták egy kis csoportja, hanem azok az üdvözültek, akik nem estek áldozatul a bálványozás, a könyv írása idején a császárkultusz kísértésének. Még jellemzőbb a következő mondat az üdvözültek seregére: „Ezek azok, akik követték a Bárányt, ahova csak megy”. Az akolouthein a Krisztus követésének, a tanítványi mivoltnak jellegzetes kifejezése (vö. Mk 8:34; Mt 10:38). A száznegyvennégyezer nem követett mást, hanem egyedül Krisztus követője volt. Krisztus követése, az iránta való engedelmesség a kereszten, szenvedéseken és halálon át vezet a dicsőségbe (vö. Fil 2:5kk.). A száznegyvennégyezer másik jellemzője, hogy aparché. Az aparché, a zsenge, az első termés, a termésből vett első áldozat, egyben a teljes aratás ígérete (vö. Lev 23:9kk.; Num 28:26kk.). Az emberek közül kiválasztott, a megváltott hívők serege csak első zsenge, előleg abból a teljességből, amit Isten szán az emberiségnek, mert az egész világ Istené, az egész termés őt illeti. Az áldozati terminológia tovább kisér az 5. versben. A választottak, éppen úgy, mint a mennyei lények hazugságtól, csalárdságtól mentesek. A hazugság az ördög lényege (vö. Jn 8:44). Az üdvözültek egyben amómoi, azaz olyan hiba nélküliek, amely alkalmatlanná tenné őket az Istennek való odaszentelésre. Az áldozatnak, az Istennek szentelt ajándéknak hiba nélkülinek kellett lennie (vö. Zsid 9:14; 1Pt 1:19; vö. Ex 12:5; Lev 23:12k.). Az Istennek szentelt áldozat és Isten tulajdonává tett népének gondolata az üdvözítés történetéből szokott módon ötvöződik ezekben a sorokban.
Jel. 14,6–13. Az ítélet meghirdetése és előkészítése. A mennyből most újra a földre irányul János tekintete. A látnok újra lát egy angyalt (az allon azt jelzi, hogy folytatódnak azok a látomások, amelyeknek főszereplői az isteni ítéletek meghirdetésére és végrehajtására elküldött angyalok voltak). Az „ég közepe”, a zenit az ókori világszemlélet szerint (amelyben a föld lapos koronghoz hasonló) az a hely, amelyet mindenünnen látni lehet: Az ítélet meghirdetését három angyal végzi el. A középen repülő és az evangéliumot hirdető első angyalt tehát minden nép láthatja és hallhatja. Az euaggelion itt nem a jellegzetes örömhír, hanem az isteni üzenet értelmében szerepel (vö. 10:7). Az utolsó ítélet előtt még egy isteni üzenetet közöl az angyal az emberekkel: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget”. Ez a tradicionális zsidó és az őskeresztyén missziói prédikáció lényege: Felhívás az
egyedüli Istenhez, az élő Istenhez való megtérésre (ApCsel 14:15kk.; 17:24k.; 1Thessz 1:9). Természetesen ez, a keresztyén kérygma szerint, csak Jézus Krisztus által lehetséges. Ezért ez a hely párhuzamba állítható Mt 24:14-ben található váradalommal, hogy ti. mielőtt jön a vég, az Isten országának evangéliuma előbb minden népnek hirdettetik. Az ítéletet hirdető második angyal az ószövetségi prófécia szavaival hirdeti meg az ítéletet: „Elesett, elesett a nagy Babilon…” (Ézs 21:9; Jer 51:7k.; Dán 4:27). Babilon az Ószövetségben és az apokaliptikában sokszor úgy jelenik meg, mint a gonoszság megtestesítője. A zsidó apokaliptika pedig Róma fedőneveként használja (Baruch Ap 67:7; Sibyllinák 5:143.159; vö. 1Pt 5:3). A Jel könyve is Rómát érti, valahányszor Babilont mond (vö. 17:9). A prófétai igehirdetésből ismert szokás szerint az eljövendő ítéletet, mint megtörtént tényt hirdeti meg az angyal. Isten ígéreteinek beteljesedése olyan bizonyos, hogy már akkor megtörténteknek vehető, amikor elhangzanak. Babilonnak és Rómának egyaránt az a bűne, hogy minden népet itatott „paráznasága indulatának borával”, azaz a bálványimádással (vö. Ézs 51:7). Róma a császárkultusz erőszakos terjesztője az első olyan világhatalom, amely egy pogány vallási kultusz elfogadását teljes hatalmával erőszakolta a hatáskörében élő népekre. A harmadik angyal mondja ki azt az ítéletet, amely azokat sújtja majd, akik a fenevadat imádták és bélyegét felvették. Ezek inni fognak Isten haragjának borából, amely akratos, azaz vízzel nem elegyített, tömény, sőt ráadásul bódítóan fűszerezett (a kerannymi fűszerrel való vegyítésre és annak hatására vonatkozik). Tehát Isten legsúlyosabb haragja zúdul a fenevad imádóira, inniuk kell Isten haragjának poharából (Jer 25:15kk.), és tűzben és kénben kínoztatnak, a Bárány és az angyalok előtt. A tűz és kén Sodoma és Gomora pusztulásának képéből vett hasonlat, amelyet az apokaliptika az utolsó ítélet borzalmának az ecsetelésére használ. Az apokaliptikában sokszor használt kép szerint az ítélet az angyalok előtt történik (Hen 48:9; 4Ezsd 7:36; vö. Lk 12:9; 15:10). A Bárány itt ítélő bíróként van jelen. A büntetésnek nincs határa. Jóllehet az eis aiónas aiónón egy más örökkévalóság fogalmat rejt magában, mint a hagyományos egyházi, mert kb. ennyit jelent: világkorszakokon keresztül – mégis, a büntetés alá rekesztés emberileg beláthatatlan időre történik. A büntetésük lényege, hogy nincs nyugalmuk (ouk echousin anapaousin), békességük, amit csak az Istennel való közösség adhat. Itt említi utoljára a Jel könyve a szentek állhatatosságát. A fenevad igénye ellen való állhatatos bizonyságtételben, az élő Istenhez való hűségben próbáltatik meg végsőkig a levél olvasóinak a hite. Ez az intelem a Krisztus váltságműve és visszajövetele közötti egész időre érvényes, mert a bálványimádás sokféleképpen kísértés marad (vö. 1:3; 12:7). Egy mennyei hang megerősíti ezt az intelmet. A látnok újra parancsot kap az írásra. Csak a könyv elején, közepén és végén kap ilyen felhívást (1:11; 19:9; 21:5). Ezek a felszólítások jelzik a látnok koncentráló eksztázisban való jelenlétét az apokaliptikus eseményeknél. Egy „boldog-mondás” következik, amely első a könyv apokaliptikus részében: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva”. Az en Christó a kifejezés páli értelmében veendő, a Krisztusban újjászületett, a Krisztusban hívőkről van szó, nemcsak a Krisztusért meghaltakról, azaz a mártírokról. „Mostantól fogva” a látnok korára, nemzedékére vonatkozik. Attól kezdve az utolsó idők, az eschaton egész idejére. A boldogság oka az, hogy megnyugosznak (anapaésontai), olyasmiben van részük, amiben a fenevad követőinek; a bálványozóknak nem lehet. Az élet terhétől, szenvedéstől, szorongattatástól, „cselekedeteik pedig követik őket”. Ez a fordulat abból a Jézus korabeli zsidó elképzelésből ered, hogy az ember cselekedetei az ítéletben fellépnek, mint védők vagy vádlók (vö. 4Ezsd 7:35). Ez a hely azt jelenti, hogy a keresztyén életben a hit és a cselekedetek elválaszthatatlanul együvé tartoznak (vö. Jak 2:14–26). Bár mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt (vö. 2Kor 5:10), mégis, azok, akik
valóban Krisztusban éltek; és a belé vetett hitben haltak meg, bizonyosak lehetnek, hogy hitük és Krisztus engesztelő áldozatáért megszentelt életük, cselekedeteik nem vádolhatják őket.
Jel. 14,14–20. Az Emberfia megjelenése ítéletre. Az ítélet háromszoros meghirdetése után megjelenik az Emberfia, a Dániel könyvéből és az evangéliumokból ismert személy, aki megvalósítja Isten országát, diadalra juttatja Isten akaratát (vö. Dán 7:13; Mk 13:26; 14:22 par. helyek). Királyként, homlokán arany koszorúval jelenik meg, kezében sarló, az ítélet jele, a fehér felhő fényessége mennyei méltóságának jele, egyben annak a váradalomnak a beteljesedése, hogy az Emberfia, az ég felhőin” jelenik meg, Istentől jön és Istent képviseli. Az Emberfia eljövetelével beteljesednek a Dániel jövendölései és Jézus ígéretei (Mt 24; Mk 13). Az Emberfia megjelenése és az ítélet elkezdése három angyal szózata keretében történik. Az egyik angyal a mennyei szentélyből, Isten trónjától jön, és tudtul adja, hogy elérkezett az az idő, amit eddig senki nem tudott (vö. Mk 13:32). Az aratás a prófétai jelképrendszerben az ítéletet jelenti (vö. Jóel 4:13; Mk 4:29). Az ítéletet az Emberfia kezdi el, de az angyalok hajtják végre. Az Emberfia leveti sarlóját a földre, mert az aratni való beérett, azaz megérett a föld az ítéletre. Egy másik angyal jött ki a mennyei templomból, szintén éles sarlóval. Ez van kiszemelve az ítélet végrehajtására. Egy harmadik angyal pedig a mennyei oltártól jött ki, amely alatt a mártírok lelkei vannak (6:9), amelyikre az angyal a szentek imádságait helyezi (8:3). Mind a vértanúk, mind az imádságok Isten igazságos ítéletét kérik. Most elérkezett az imádságok meghallgatásának ideje. Az aratás után következik a szüret. A szőlőprés kozmikus nagyságúra vetített képe szintén az ítéletet jelenti. „Isten haragjának borsajtója” az ítélet rettenetességére utal. A város, amelyikről a 20. vers szól, Jeruzsálem, ui. az eschatológiai váradalmak szerint Isten Jeruzsálemnél hajtja végre az ítéletet, Josafat völgyében (Jóel 4:2.12; Henoch 53:1), mialatt Izráel a szent helyen sértetlen marad. A folyamként kiömlő vér áradatának ez a meghatározása: „a lovak zablájáig ezerhatszáz futamnyira” – szintén az ítélet borzalmának a leírásához tartozik. Az ezerhatszáz stadion (1 stadion 192 m) a csatamező nagysága, de jelképes szám, a négyes számnak (amely a világ egészét jelzi: négy szél, négy égtáj) sokszorosa. Az ítélet az egész világra kiterjed. Nyilvánvalóan a „város” is jelképesen értendő, az a hely, ahol a választottak az ítélettől mentesek maradnak.